Portugálként a magyar himnusztól ver hevesebben a szíve
Francisco Andrade Portugália színeiben vitorlázott két olimpián is, ma már magyar fiatalokat készít fel arra, hogy a világ legjobbjai közé kerüljenek.
Húsz éve kezdett futni, először egy félmaratont, majd több száz kilométeres távokat. Ám egyvalamit minden elé helyez – a családot. Interjúnk.
Hat évvel ezelőtt egy budapesti félmaratonon találkoztam először Lubics Szilviával, ahol Másfél nap az élet című, első könyvét dedikálta a verseny előtti órákban. Kihagyhatatlan alkalom ez egy futónak: ha valami, akkor az ultramaratonistával való találkozás meg tudja adni a végső lökést ahhoz, hogy az ember nekivágjon egy ekkora távnak.
Óriási fegyelmezettségre van szüksége az embernek”
Huszonegy kilométer futva – sokaknak már ez is földöntúli kategória, Lubics Szilvia pedig ennek a tízszeresét, olykor csaknem a hússzorosát futja le – hobbiból, mert egyébként fogorvosként dolgozik egy kis Zala vármegyei településen, Hahóton. A háromgyermekes édesanya tavaly élete egyik legdurvább futását teljesítette: az Antarktiszon fagyban, jeges szélben és szakadó hóban, többkilós felszereléssel a hátukon kellett futniuk és célba érniük – neki végül elsőként sikerült.
De hol van már a tavalyi kihívás? A futónő most gőzerővel készül a Race Across Scotlandre, amelyen háromszázhatvan kilométert fut majd megállás nélkül augusztus közepén. Mivel júliusban beszélgetünk, amikor már nagyjából minden perce be van táblázva a felkészülés miatt, az autóban „kísérjük el” Lubics Szilviát, telefonon.
„Holnap egész nap motivációs előadást tartok Budapesten, de az ott élő nagyfiamnak az volt a kérése, hogy még ma menjek el vele egy erősítő edzésre. Szóval sietnem kell, hogy odaérjek” – kezdi a beszélgetést. Szilvia hajnalban futott, aztán rendelt, utána gyors pakolás következett, majd indulás a fővárosba, ahol a nap zárásaként a két nagyobbik fiával vacsorázik. Feszített tempójú hetek ezek: a készülés miatt heti kétszáz kilométert is lefut; van olyan nap, amikor száz kilométer a penzum. „Ez most belefér, mert a srácok nincsenek otthon, a férjem meg jön nekem segíteni, végigcsinálja velem az edzést, így legalább együtt is tudunk lenni. Gyuri is nagy futó, háromszor körbefutotta egyéniben a Balatont, és sok más versenyen is részt vesz. Ő mindenben támogat, és segít a hétköznapokon a logisztikában, amivel nem kis terhet vesz le a vállamról. Az összes versenyre az utazást, a szervezést ő bonyolítja le, van olyan, hogy ő tudja, éppen milyen városba megyünk. Ezt egyedül nem bírnám, ő viszont szereti csinálni” – tudjuk meg.
Futás hajnalban, majd erősítő edzések délelőtt, heti három vagy négy rendelés, a másik két napon motivációs előadások, péntekenként pedig edzéstervek írása (Szilvia ugyanis edzőként is dolgozik) – így néz ki egy hete a fogorvos-ultrafutónak. „És másokhoz hasonlóan én is ugyanúgy berakom a mosógépet, és főzök a családomnak” – teszi hozzá. Szerinte bármennyi órából állna egy nap, azt ki tudná tölteni, mivel „olyan ez, mint egy női táska: ha nagyobbat visz magával az ember, azt is sikerül telepakolni”. És még így sem fér bele minden egy napba, de mint nyomatékosítja, nem is lehet, hiszen ő amatőr sportoló, a futás számára hobbi. „Lehetne jobban figyelni az étkezésre például, amiben nálam a legtöbbször egyáltalán nincs tudatosság. Vagy ott van a regeneráció: jó lenne három óra délelőtti futás után elmenni egy masszázsra, esetleg szunyókálni egy fél órát ebéd után. De azt szoktam mondani: én a rendelőben regenerálódom azzal, hogy hét órát állok a szék mellett” – mondja nevetve.
Lubics Szilvia egyébként viszonylag későn kezdett el mozogni, már kétgyermekes anyukaként. „Nem volt nagyszülői segítségünk, így elképzelhetetlen volt, hogy elmenjek valamilyen szervezett edzésre, vagy terem- és uszodanyitáshoz alkalmazkodjak. A futás volt az egyetlen mozgásforma, ami szóba jöhetett: amikor a gyerekek még nem ébredtek fel reggel, vagy éppen tudtam napközben egy kis időt szánni rá, elindultam futni. A futás nagy előnye, hogy könnyen be lehet iktatni a többi teendő közé” – hangsúlyozza.
Tavaly élete egyik legdurvább futását teljesítette az Antarktiszon”
Mint a legtöbb hosszútávfutó, Lubics Szilvia is a félmaratonnal kezdte, az első versenye 2003. október 23-án volt Budapesten. „Azon a nyáron kezdtem futni. Mivel korábban sosem sportoltam, katartikus élményt jelentett az első félmaratonom: futni rengeteg emberrel, célba érni, és a tudat, hogy képes vagyok ilyen irdatlan távolságot megtenni, leírhatatlan érzés volt” – idézi fel.
Akkor még nem volt tudatos a felkészülése, persze mostanra egészen más a helyzet, sőt: szavai szerint egyértelműen nagyobb kihívás a versenyhez vezető út, mint maga a táv lefutása. „Nem állítom, hogy egy-egy hosszabb táv teljesítése ne járna olykor fájdalommal, szoktak lenni hullámvölgyek. De az biztos, hogy ha van egy sikeres felkészülési időszak a hátam mögött, akkor maga a verseny már az ünnepnap, amikor a segítőimmel megünnepeljük a hónapokon keresztül befektetett munkát” – állítja Szilvia, aki szerint felkészülés alatt a fizikai és a mentális munka egyaránt értendő. Utóbbi kapcsán szerinte óriási fegyelmezettségre van szükség onnantól kezdve, hogy az ember elhatározza: nekivág egy ultratáv lefutásának.
És hogy melyik a legemlékezetesebb versenyélmény? „Különösen közel áll a szívemhez a tavalyi Moab 240, amely egy 383 kilométeres nonstop terepverseny az Egyesült Államokban, a környezet miatt csodálatos élmény volt. Ráadásul kifejezetten jól bírtam a távot, mentálisan és fizikálisan is egyben tudtam maradni. Egyébként jellemző, hogy utólag már azok a versenyek is különlegessé válnak számomra, amelyekről előtte nem is tudatosult bennem, mekkora dolog, hogy sikerült teljesítenem” – mondja a sportoló. Merthogy nehéz pillanatokból neki is kijut: őt is elfogja alkalmanként a „mit keresek én itt?” érzés egy-egy versenyen, de tény, hogy egyre kevesebbszer. „Amikor elkezdtem ultrázni, sokszor éreztem azt, hogy csak legyen már vége, az életben többet nem akarom látni a futócipőmet. Olyan viszont nem fordult elő, hogy magát a versenyt feladjam, és egyik verseny sem vette el a kedvemet tartósan a futástól” – fogalmaz.
Lubics Szilvia tehát Skóciában folytatja a versenyek sorát, és már további tervei is vannak: novemberben várhatóan Jordániába megy egy újabb sivatagi távra, ami ismét egy egyhetes, „nagy hátizsákos” futás lesz – hasonlóan a Namíbiában, az Atacama-sivatagban és az Antarktiszon teljesített versenyekhez. Annak, hogy idén a nagy megméretések az év második felére esnek, megvan az oka: Szilvia legkisebb fia, Kolos idén ballagott és érettségizett, ezért nem szeretett volna abban az időszakban távol lenni az otthontól és a családtól. „A családhoz igazítok mindent, ez nem változik: régebben is, ha olyan időszakot éltünk, amikor valamelyik fiú épp elkerült otthonról, és el kellett indítani az új életét, vele akartam lenni, úgysem tudtam volna olyankor a futásra koncentrálni.” Amikor a gyerekek kicsik voltak, keveset utazott versenyekre; évi kétszer egy hetet ment el otthonról, ebből az egyik a több alkalommal teljesített Spartathlon volt. „A felkészülésemből a fiúk nem sokat érzékeltek, hiszen leginkább akkor futottam, amikor ők suliban voltak. Hétvégente is próbáltam úgy időzíteni, hogy addig legyek meg vele, amíg ők alszanak – igyekeztem mindent úgy szervezni, hogy ne a velük töltött idő rovására menjenek az edzések. Igazából akkor kezdtem el hosszabb versenyekre menni, amikor nagyobbak lettek, úgy voltam vele, hogy megvárnak a külföldi próbatételek. Persze korábban is vágytam arra, hogy a sivatagban fussak, de tudtam, hogy majd ha »megnövesztem« a gyerekeimet, akkor úgyis elmegyek. Soha nem volt semmi olyan fontos, hogy őket háttérbe szorítsam” – mondja.
Úgy látja, hogy a futóéletmódnak rengeteg előnye volt a családi életben: a mozgás, a folyamatos sikerélmények bőven adtak erőt neki a hétköznapokhoz is. „Szerintem sosem veszekedtem a fiaimmal, mindent meg tudtunk beszélni, nem voltak ajtócsapkodások a tinédzserkorban sem, és tök jól megértettük egymást. A mi kapcsolatunknak abszolút jót tett, hogy nem egészen hétköznapi az anyukájuk. Sosem kellett nekik sulykolni, hogy ha valamit el akarnak érni, azért tenni kell – ők ebbe belenőttek. Mostanra pedig már felnőttek, sikeresek abban, amit csinálnak. Rendkívül büszke vagyok rájuk, fantasztikus gyerekeim vannak” – mondja az édesanya.
***
***
***
***
***
Lubics Szilvia
1974-ben született Jászberényben. Pécsett végzett fogorvosként 1997-ben, majd az élet Nagykanizsára sodorta. Fogorvosként dolgozik Hahóton, férje Lubics György háziorvos. Három fia van, Olivér (24), Botond (22) és Kolos (18). 2003 óta fut rendszeresen mint amatőr sportoló, 2006 óta ultratávokon. Két könyve jelent meg eddig; több mint tíz éve rendszeresen tart cégeknek motivációs előadásokat.
Nyitókép és fotók: Mandiner-archív